Lana novellája

Bill Kaulitz idegesen lépett be a klub ajtaján. Elege volt már a munkájából. Kikapcsolódásra

vágyott. A meleg levegő azonnal körbeölelte. Kikerült néhány embert és a barátjához sietett.

Letekerte nyakáról a puha fekete sálat, majd ledobta az asztalra.

– Szia – köszönt és lerogyott a székre.

– Bill mit iszol? – kérdezte Jordan.

Bill felnézett. Barátja mosolyogva várta a válaszát. Megrázta a fejét. Mindegy volt. Csak erős

legyen. El akart lazulni. Jordan felállt és eltűnt a pultnál.

Bill pedig a tenyerébe temette az arcát, és csak akkor egyenesedett fel, amikor Jordan letette elé

az italt. Az ital kékesen csillogott a karcsú pohárban. Megköszönte Jordannek és egy húzásra

eltűntette.

Felszínes csevejt folytatott Jordan–nel, ami miatt egy kicsit bűntudata volt. Elvégre ő hívta el,

mert nem akarta beismerni, hogy magányos és szart sem ér az élete. Így mikor Jordannek mennie

kellett Bill ott maradt.

Már a fejébe szállt az ital, de koránt sem volt elég, ahhoz, hogy a gondjai eltűnjenek. Így rendelt

még kettőt és csendben utálta a nőket.

A három pohár üresen kongott előtte, de nem volt kedve felállni, hogy újért menjen. Talán nem

is lett volna esélye rá, hogy eljusson.

– Szia, ne haragudj, de nem ülnél máshova? Egyedül foglalsz el több személyes bokszot.

Felnézett. Egy több fős csoport állt mellette. Nem tudta, hogy kinek tulajdoníthatja a mély rekedt

hangot.

– Nem – mondta egyszerűen és visszatért az álomvilágába.

Valaki megkocogtatta a vállát.

– Hé, haver tényleg menj el innét – mondta ismét, de most már látta, hogy egy magas szőke

fiú szólította meg.

– Még mindig nem – mondta kicsit erélyesebben Bill.

– Ez kész – röhögött egy lány a csoportból.

Olyan idegesítő magas hangon, hogy Bill szinte felállt, hogy ne hallja a kínzó hangot, de a lány

többet nem nevetett.

– Húzz a picsába – lépett elő egy alacsonyabb srác, aki a barátnője kezét szorította.

Bill alaposan végig mérte, és megállapította, hogy bizony sok manapság a seggfej. Akárcsak a

munkahelyén. Többet nem akar egynek sem behódolni, így mozdulatlanul ült továbbra is.

– Én megütöm ezt a köcsögöt – dühöngött a szőke fiú. Már indult is Bill felé, de egy lány

előtte termett.

– Viszem, és leülhettek – mondta elvékonyodó hangon.

Tétován a részeg Billre nézett, majd a dühös srácra. Megragadta Bill vállát és felsegítette.

– Ne haragudj... – suttogta és elvezette egy két személyes bokszhoz, ahol eddig ülhetett a

lány. Bill gyűlölettel teli pillantást vetett a bokszát elfoglaló társaságra, majd a megmentőjét

analizálta.

Alacsony volt, és törékeny. Nagyon hasonlított egy porcelán babához. A vörös haja, a nagy zöld

szemei és az apró termete elvarázsolta Billt. Bánta, hogy így leitta magát, mert a lány bizonyára

hamarosan itt hagyja. Végül is belegondolva, akkor nem mentette volna meg senki. És a lánnyal

soha nem találkozott volna.

– Jól vagy? – kérdezte óvatosan.

Bill bólintott. Nem akart hülyeségeket mondani. Ha meg kinyitja a száját, akkor csak az bukik ki

belőle, hogy, hogy Tabitha mekkora egy ribanc, és, hogy minden nő égetni való.

– Szükséged van valamire? – hangzott az újabb kérdés.

– Piára – vigyorgott.

A lány is mosolygott, értékelve a poénját.

– Szerintem haver, nincs szükséged többre.

– Meglehet.

– Bánatodban áztál el? – érdeklődött a lány.

Megvakarta a pisze orrát és Bill válaszát várta.

– Utálom a ribancokat – kezdte.

Habár tudta, hogy nem a kérdésre válaszolt, ezt mondta. A lány meg kedvesen bólintott.

– Nem vagy egyedül.

Bill így egy kicsit bátrabban folytatta.

– Megcsalt a barátnőm.

A lány szemei elkerekedtek.

– A ribanc!

Bill egy pillanatra kijózanodott. A lány gyönyörű, rendes és csúnyán beszél. Milyen kár, hogy

most utál minden nőneműt ezen a földön!

 A lány zavartan a szája elé kapta a kezét. Bocsánatot kért, és kérte Billt, hogy meséljen tovább.

Bill pedig mindent elmesélt, és még azt sem, hagyta ki, hogy rohadt rossz barát, de ennyire azért

nem.

– Elég nagy szemétség – értett egyet.

– Szerintem is... – Bill azon törte a fejét, hogy a lány bemutatkozott–e. – Mit mondtál mi a

neved?

– Nem mondtam.– mosolygott. – Rosie vagyok.

– A teljes neved. – kérte Bill. – Középső, lánykori és a többi.

– Rosie Elisabeth Little. – mondta ki egy szuszra.

Bill nem hitte, hogy így hívják a lányt.

– Te most szórakozol, úgy–e? – csóválta a fejét.

Kit hívnak úgy, mint egy babát? Most komolyan.

– Nem kell akkor megmondanod, csak a keresztneved.

– Mondtam már – mosolygott elnézően Billre.

Rosie utálta, a részegeket, de Bill kifejezetten szórakoztató volt. Talán józanon még viccesebb.

Talán sajnálta itt hagyni. Eléggé berúgott, ahhoz, hogy kirabolják.

– Rosy? R–O–S–Y? – betűzte botladozó nyelvvel a fiú.

A félhomályban nem láthatta Bill, ahogy Rosie megforgatta a szemeit.

– Rosie, az isten szerelmére. R–O–S–I–E – mérgelődött.

Gyakran megtörtént, hogy a Starbucks–ban Rose, Rosy, Rozi szerepelt a poharán, és nem a

Rosie. Nem zavarta akkor. De most azt szerette volna, hogy a fiú megjegyezze. Méghozzá

helyesen.

– Nagyszerű, akkor R–O–S–I–E. Örvendek. Én B–I–L–L vagyok.

Bill viccesnek találta, ha betűzve mondja ki a nevét. És talán Rosie is ezt gondolta, mert

mosolygott.

– Üdv, Bill.

Bill mondhatni kijózanodott. Nem érezte zsibbadtnak magát, és jól érezte magát. És ez az este

folyamán csak fokozódott. Billben megerősödött a kétely, miszerint a lány nem lehet több

tizenöt évesnél.

– Hány éves vagy? – bukott ki a kérdés belőle. Bill az italokat szidta, Rosie meg a gyerekes

kinézetét.

– Húsz – válaszolta a sértődöttség minden jele nélkül. Közben intett a pincérnőnek, hogy

fizetni szeretne.

– Te is fizetsz? – kérdezte Bill–től.

Lassan bólintott és előhúzta a pénztárcáját. Ma nem tervezte, hogy elázik. Legfőképp, hogy ma

hétfő van, holnap meg munkába kell mennie. A pénztárcájában pár tízeurós hányódott. Bánta,

hogy csak ennyit vett magához mielőtt elindult volna.

– Kevés lesz ez – motyogta Bill.

Rosie áthajolt az asztal felett és megleste mennyi az a "kevés". Meglepetten huppant vissza a

helyére. Több mint száz euró volt nála. Mégis miért lenne kevés? Nem szólt semmit, amíg a

pincérnő nem érkezett.

Rosie kifizette a borát, és a pénztárcáját elsüllyesztette a táskájában.

Bill megmondta az ital nevét és várt, amíg a pincércsaj kiszámolja az összeget. Bill tudta, hogy

ez koránt sem elég a három kifizetéséhez. Legfeljebb kettőhöz, és egy félhez.

– Százhúsz lesz – mondta kedvesebben, ahogyan rájött, hogy Bill, ha ilyen drága italt iszik,

akkor valószínűleg nagy borravalót is ad.

Így csillogó szemmel hajolt közelebb. Rosie most már rájött, hogy miért vélte kevésnek a száz

euróját Bill. Mert az is volt. Bill elővette az összes pénzét.

– Ez csak száz – mondta a lány, miután megszámolta. A pénzt már elsüllyesztette a

zsebébe, és várta a többit.

– A pokolba – csuklott el Bill hangja.

Rosie megsajnálta, és rövid mérlegelés után kiszámolta a pénzt és borravalóval együtt átnyújtotta

a pincérlánynak. Az biccentett és eltűnt.

Bill fel sem merte emelni a fejét szégyenében. Vannak olyan érzések, amik a pia ködén áthatolva

éreztetik az emberrel, hogy nem menekülhet el.

– Ez gáz – mondta ki Rosie könyörtelenül.

Bill felnézett és nem győzött csodálkozni. Rosie a pincérnőt nézte.

– Komolyan képes volt várni a borravalót is? Idióta – motyogta és magára vette a fekete

bőrdzsekit.

A vállára lendítette a táskáját.

– Nem adnád meg a telefonszámod? – nyöszörgött Bill, ahogy felállt.

Rosie rámeredt. Még, hogy a számát? Minek, hogy hívni tudja, ha netán nem lesz elég pénze?

Épp el akarta utasítani, amikor Bill hozzá tette.

 – Csak, hogy vissza tudjam adni a pénzt.

Rosie megadóan elővett egy darab papírt, és lefirkantotta a számát.

– Csak akkor hívj, ha nem vagy részeg – nyújtotta át.

Bill elvette és a zsebébe süllyesztette. Hálásan mosolygott a lányra. Ketten hagyták el a

szórakozó helyet. Bill reménytelien búcsúzott el a lánytól, és a taxiban hazafele, azt hitte, hogy

nem sokára újra látja.

Azonban soha nem találkozott vele.

***

Pokoli érzés volt felkelni nyolckor. Bill elátkozta az alkoholt és megfogadta a nap folyamán

ezerszer, hogy bizony soha többé nem ér alkohol a szájához. Miközben a munkahelyére sietett

visszakalandozott az előző estére.

Néhány részlet homályos volt. Emlékezett a lány minden porcikájára, de a neve az rejtély

maradt. Amikor beért, nem törődött a kollégáival, akik megvetően néztek rá az öt perces késés

miatt, hanem egyenesen az irodájába ment. Neki fogott a papírmunkának, hogy elterelje a

gondolatait a vörös lányról, de mindig ugyanoda jutott. Mi a neve? Annyira idegesítette, hogy

nem tudja, hogy azt sem hallotta, amikor Christian belép az irodába. Bill összerezzent, amikor

Christian megköszörülte a torkát.

– Herr Kaulitz, mint tudja, a késés nem megengedett – mondta. Bill ellenkezni akart, de

Christian megelőzte. – Tudom, hogy késett.

Mégis, honnan? Mérgelődött Bill. Christian félórával később érkezett, mint ő.

– Mégis kimondta? – tette fel a kérdést, de sejtette a választ. Biztos a kollégái, akiknek

annyira szánalmas az élete, hogy muszáj az övével foglalkozniuk.

– Jim mondta.

Hát Jimre fogják. Jim is késett, és akkor próbálják összeugrasztani Bill–lel. Bill lemerte volna

fogadni, hogy Jimnek már beadták, hogy ő árulta be. Habár Jimről sokat nem tudott, azt

sejthette, hogy nem szereti, ha cseszekedenek vele. Ha már magából indul is ki.

– Rendben többé nem fordul elő – szűrte ki a fogai között.

Christian lenézően Billre sandított.

– Ajánlom. Különben repülsz.

– Nincs olyan szerencsém – mormogta magának, miközben Christian kivonult.

Bill jobbnak látta, ha ő megy Jim–hez, és nem ő jön hozzá. Így ebédszünetben átosont az

irodájában. reménykedett benne, hogy nem találja ott Jimet, de nem volt akkora szerencséje. Ott

görnyedt a számítógép előtt és vadul gépelt. Bill tétován kopogott. Jim felnézett, és nagyon úgy

nézett ki, mint aki pokolra kívánja. Bill erőt merített és belépett, habár az ösztönei azt súgták

meneküljön, mert a billentyűzetet a fejébe húzzák hamarosan.

– Na, mi van? Csak nem akarsz még valamit? – gúnyolódott. – Mára már eleget tettél, kösz.

Bill nem volt meglepve. A szavak maró hatására már immunis volt. Megvárta, amíg Jim elhordja

mindennek, majd azután csak ennyit mondott.

– Rászedtek téged is haver.

Jim meglepődött. Azt hitte, hogy majd Bill is elhordja mindennek, de nyugodt volt. A szavai

kimértek és higgadtak voltak.

– Tessék?

Bill örült, hogy ennyire nyugodt tudott maradni, és, hogy Jim meghallgatta. Töviről hegyire

elmesélte, hogy mik folynak itt, az új kollégájának.

– Hát haver mi vagyunk a céltáblák – értett egyet Jim.

Bill bólintott. Talán tegnap még nem lett volna képes Jimhez jönnie. Csak meghúzta volna magát

és várta volna, hogy megalázzák. Hisz már megszokta. Eggyel több vagy kevesebb mit számít?

Talán a vörös lány mondott valamit, amitől erősebbnek érzi magát. Bánta, hogy nem emlékszik

rá, de úgy érezte, hogy jobb ember, mint a lánnyal való találkozás előtt volt.

– Mi a teljes neved? – kérdezte Jim. – Nem mutatkoztál be – nevetett.

– Bill Kaulitz.

– Én Jim Rose vagyok – mondta Jim és elvörösödött a neve hallatán.

A suliban mindenki ezzel cikizte. Bill megdermedt. Villámként csapott belé a felismerés. Rosie!

A lány neve Rosie volt! Elmosolyodott a felfedezés mámorától.

Jim pedig elkomorult. Hát Bill is röhög rajta? Bill észrevette, hogy új sorstársa testbeszéde

megváltozott.

– Jaj, nem azon nevetek! – mondta hevesen. – Csak eszembe jutott egy lány, akinek Rosie

volt a neve. Kellemes emlék – tette hozzá, hogy meggyőzze Jimet.

– Akkor rendben van. – mosolygott Jim. – Mesélj nekem erről a Rosie–ról.

Bill Rosie–ról álmodott. Lassan őrületbe kergette a lány fantomképe. Bill egész álló

nap rágondolt , és még éjszaka is róla álmodott. Hetek teltek el, de nem jutott többre. Egészen,

addig, amíg nem álmodott ismét a lánnyal. Rosie mindig Billre mosolygott, és azt hajtogatta,

hogy nem engedheti, hogy legyőzzék, álljon a talpára. Belenyúlt a fiú nadrágjának hátsó zsebébe,

majd szédítő csókolózásba kezdtek. Reggel persze csak az álom maradéka maradt és Bill

merevedése.

Az álmok kikészítették és pocsékabb volt, mint a szakítása Tabithával. Tabitha emléke egyre

halványabb volt. Ezzel együtt az elvesztése utáni fájdalom is csökkent. Helyette pedig átvette

Rosie elvesztése iránt érzett kellemtelen érzés. Bill nem értette, hogy miért érez így, ha csak pár

órát beszélgettek, és még nem is olyan beszélgetés volt. A lányt már akkor elvesztette, mielőtt

még megszerezhette volna.

Azonban ez nem szegte kedvét. A keresésre irányult minden figyelme. A munkahelyén a

seggfejek már csak kellemetlen velejárók voltak, és nem fenyegetés. Jimmel összebarátkoztak

és ez elviselhetőbbé tette az egész munkáját. Végre kapott esélyt arra, hogy megcsillogtathassa a

kreatívi tását.

Bill egy órával hamarább kelt, mint általában. Nem akart elkésni. Az álom felkavarta, és

reménnyel töltötte el. Ha találkozik vele, biztos megkéri a kezét. Na, jó, egy kicsit erős túlzás,

de legalább akkor ráhajt és megfekteti. Majd utána lesz, ami lesz. Na meg visszaadja a pénzt,

amivel lóg neki. Épp a szennyest válogatta, amikor megtalálta a nadrágját, amit akkor viselt,

amikor Rosie–val találkozott. Talán, ha ezt venné fel, akkor ismét bele botlana a titokzatos

lányba. Ezt az ötletet azonnal elvetette. Már nem ötéves, nem hisz a mesékben. Különben is. Mit

gondol majd Rosie róla, ha ugyanabban a ruhában látja? Na, igen. Így behajította a mosógépbe.

Majd, bepakolta a többit is. Végre erre is van ideje. Elindította a gépet és elment tusolni.

***

Bill szinte elkésett. Ismét. Hiába kelt hamarabb, a sors akarta, hogy elkéssen. Rendet rakott,

hogy teljen az idő, de annyira elfeledkezett magáról, hogy tíz perc volt nyolcig. Magához vette

a fényképezőgépét és rohant is. Épp indult ki azt ajtón, mikor észrevette, hogy egy összegyűrt

papír hever gombócként a földön. Mentében felkapta, hogy majd eldobhassa a ház előtti

kukában. Kinyitotta, hogy megnézze mi az. Talán ez az a számla, amit ki kell fizetnie. Azonban

nem az volt. Szép számok sorakoztak egymás után. Bill azonnal felismerte a lapot. Ezt csúsztatta

az álmaiban Rosie a zsebébe! Vagyis ez az ő száma!

Bill lelkesen rohant a stúdióba. Nem sokkal nyolc után érkezett meg. Itt senki nem nézett rá

ferdén a két perces késés miatt. Ő neki kellett még várnia.

A fotózás csigalassúsággal telt. Bill–nek egy kampány reklámhoz kellett sorozatokat készítenie.

Csinos lányok parádéztak nem sokat takaró bikinikben. Talán ha nem járt volna Rosie a fejében,

akkor biztos rámozdul az egyik lányra, de túl közel érezte magát Rosie–hoz. A papír fecni, a lány

számával erő adott neki. Elkészítette a képeket és rohant Jimhez.

– Rajta Bill – bíztatta Jim.

Bill azonban csak forgatta a telefont a kezében. Görcsösen markolta a papírt, de nem volt ereje

beírni a telefonba.

– Bill, erre vártál hónapok óta nem? – kérdezte Jim. – Hajrá. Tartozol azzal a pénzzel –

kacsintott rá.

Pénzt adok vissza. Hajtogatta magának, miközben bepötyögte a számokat. A fejében lejátszódott

megannyi jelenet, és egyik rosszabb volt, mint a másik. Mind azzal végződött, hogy Rosie

elküldi a francba, vagy meg sem ismeri. A szám már be volt írva, már csak meg kellett volna

nyomni a hívást. Jim tette meg helyette, és Bill pánikba esett. Azonban még nem is csengett. "Az

elfizető nem kapcsolható".

Tehát rossz a szám. Az emberek nagy része olyan dolog miatt aggódik, ami be sem következik.

Nem volt ezzel másként, Bill sem.

– Fel a fejjel haver – mondogatta minden nap Jim. Sovány vigasz volt Bill számára.

Azonban értékelte a barátja igyekezetét. Legalább valamit nyert a Rosie–val történt találkozás

után.

Bill ugyanolyan kedvetlen lett, ahogy eddig. Feladta a keresést és beletörődött, hogy soha nem

tudja majd meg Rosie teljes nevét. Hiába írta be a keresőkbe, hiába nézte a telefonkönyvet, és a

közösségi oldalakat nem találta. A neve időközben eszébe jutott, de nem volt benne biztos, hogy

Little a család neve. Kitudja, hogy részegen miket talált ki. Nem hitte, hogy ez a neve, de így is

kereste. Volt találat, de egyik sem a lány volt. Már abban sem bízott, hogy jól emlékszik–e az

arcára.

Bill teljesen reményvesztett volt. Így nem igazán tudott lelkesedni Jim minden ötletéért sem.

A barátja esténként elrángatta arra a szórakozóhelyre, ahol Rosie és Bill találkozott, de egyszer

sem látták. A következő alkalommal Jim megkérte egyik barátját, hogy készítsen egy rajzot Bill

elmondása szerint. Meglett, így Bill minden este nézhette, nehogy elfelejtse. Szánalmas volt, de

csak a gondolat tartotta életben, hogy talán egyszer megtalálja.

Jim megkérte Billt, hogy hozza magával a rajzot. Bill kelletlenül, de telesítette a kérést. Idegesen

várta, hogy Jim megérkezzen. Ugyanabban a bokszban ült, ahol Rosieval. Lepörgette a

beszélgetést a fejében és kicsit jobb kedvre derítette, hogy emlékezett néhány plusz részletre.

Jim azonban kirángatta az álmodozásból, amikor lehuppant a képzeletbeli Rosie helyére.

– Te szerelmes vagy ebbe a szellem csajba – röhögött, de Bill nem találta viccesnek.

Inkább kínosnak, hogy igaza van. Elhúzta a száját.

– Na, hősszerelmes gyerünk keresni! – pattant fel Jim.

– Mégis hova? – ráncolta a homlokát Bill.

Jim nem válaszolt. Elkérte a rajzot és odasétált a pulthoz. A pultos képébe dugta.

– Láttad ezt a csajt?

– Mit csinált? – kérdezte kapásból. – Gyilkosság? Nem tudok róla semmit. Különben is hol

a jelvényed?

Jim szemberöhögte.

– Nem nézel túl sok krimit? – vonta fel a szemöldökét. – Egy nemet vagy igent szeretnék.

– Nem, nem láttam. Kérdezd meg Nathaliat. Szüneten van. Nekem dolgom van –

biccentett a piára áhítozó sorra. Jim megköszönte a nagy semmit, és Bill–lel elment megkeresni

Nathaliát.

Jim megszólította.

– Láttad ezt a lányt? – mutatta fel a rajzot. A lány biccentett.

– Egy–két hónapja – szívott a cigijéből. – Egy lúzerrel volt. Nem tudta kifizetni az Isten

cseppjét.

Bill előlépett. A lány menten kiköpte a cigijét.

– Én volnék az a lúzer – biztosította Jimet. Kihalt nyom ez. Jim megsajnálta Billt, és hiába

kérlelte, hogy maradjanak Billnek elege volt. Megköszönte Jim erőfeszítéseit és hazament. Egy

pohár bor társaságában tért nyugovóra.

Szombat volt. A szabadnapja. Bármit megadott volna azért, hogy ma is dolgoznia kelljen. A

csend és a gondolkodás majd megölte. Felhúzta a zenét, a falak dübörögtek. Már is jobb volt. De

egyszer a zenének is vége szakad. Bill valahogy elütötte kettőig az időt. Akkor végre felhívta

Jim.

– Gyere a stúdióba. Fotósra van szükség – majd letette.

Bill nem örült még soha jobban a hívásnak. Összeszedte magát és a stúdióhoz hajtott. A hátsó

ajtón besurrant. Jim épp egy lány fotózott. Vörös volt, de túl magas, ahhoz, hogy Rosie legyen.

Jim pózolásra utasította a lányt. Bill rájött miben sántikált a barátja. Kinézett az ajtón, hogy

megbizonyosodjon róla, hogy igaza van.

– Köszönjük, majd értesítünk, ha döntöttünk! – búcsúzott el a lánytól.

Bill megcsóválta a fejét.

– Bolond vagy.

– Miért? Kell neked ez a Rosie? Ha igen, akkor nézd meg, hogy itt van–e.

– Iderángattad a lányokat egy hamis fotózás miatt? – nevetett Bill. – Mit mondtál nekik,

milyen fotózás?

Jim megvonta a vállát. Egy címlapfotózást hirdetett meg, még napokkal ezelőtt. Nem volt

konkrét megállapodás. A lényeg az volt, hogy vörös lányok jöjjenek, és jöttek is.

– Legfeljebb nem hívjuk fel őket – vonta meg a vállát ismét Jim.

Bill nem értett egyet vele, de inkább hallgatott. Rosie biztos nem jön egy jött–ment fotózásra.

Annál büszkébb. Habár Bill nem tudhatta valójában milyen. Mindig is attól rettegett, hogy a

lány nem is olyan, mint ahogy elképzelte. Talán lehetett gonosz, vagy buta is. Bár elhessegette a

gondolatait, mindig ott motoszkált benne a ha.

Beállt fotózni. Két órával később biztosra vette, hogy Rosie nincs itt. Habár egy lány hasonlított

egy kicsit, biztos volt benne, hogy nem ő. Jim azonban meghívta őt és egy másik lányt italozni.

Bill nem tudott róla egészen, addig, amíg be nem tértek a Wolf klubba. Ugyanis ott ücsörgött a

két lány. Bill visszavonulót akart fújni, de Jim megragadta.

– Bill, muszáj végre kiverned a fejedből azt a lányt. Talán nem is létezik – Bill dühbe

gurult.

– Igenis létezik! – vágott közbe indulatosan.

Jim megforgatta a szemeit.

– Persze, persze. De nehogy már esküt fogadj Rosie–nak! Szórakozz egy kicsit. Lazulj el –

veregette vállon.

Bill még füstölgött magában, de leült Jasmine mellé. A lány rögtön átvetette a lábát Bill lábán és

átkarolta.

Modell, vagy ribanc ez? Tűnődött. Jim rákacsintott és átkarolta a másik lányt. Az este odáig

fajult, hogy Jasmine Bill lakásán töltött egy éjszakát. Bill és Jasmine lefeküdtek, de nem lett tőle

jobban. Kicsit ellazult és nem volt már olyan feszült. Reggel kirakta a lányt a házból, és

bocsánatot kért, az este miatt. Jasmine meg összepréselt ajkakkal nézett rá és borzasztó dühös

volt.

Persze nem azért, mert Bill kihasználta. Hanem azért, mert nem kapta meg a címlapos melót. Jim

biztos csak így akarta rávenni a lányokat, hogy megtegyék ezt.

***

Egy hónap telt el. Bill reményvesztett volt. Álmatlan éjszakák és kávék literei voltak mögötte.

Jim figyelmeztette, hogy a végén még feldobja a talpát. Persze Billt nem érdekelte. Olyan álmot

hajkurászott, ami talán soha nem látogatja meg.

Bill minden nap megpróbálta felhívni a lány, de ugyan azt mondta a gépies nő hang: "Az

előfizető nem kapcsolható". A kölcsönre szánt pénzt félre tette, hogy bármikor meg tudja adni,

ha netán megtalálná Rosiet.

Épp ebédszüneten volt, amikor a közeli telefonszolgáltató bolton megakadt a szeme. A vacak

időjárás elkedvtelenítette a sétától, de erőt vett magán, összehúzta a kabátját és kilépett a csípős

levegőbe. A hideg levegő nehézzé tette a légzést. A hideg befújt a kabátja alá, a havas eső pedig

fáradhatatlanul verte. Gyorsított a léptein. Megborzongott, amikor belépett a meleg üzletbe. A

telefonok az üveg mögött vártak a gazdájukra. Bill ránézett a kopott billentyűs telefonjára. Nem

érzett sürgető vágyat, hogy kicserélje. Meg volt elégedve vele. A célnak megfelelt, és nem is

akart többet.

– Szia! – a pultos rámosolygott, és láthatóan libabőrös lett a Bill által hozott hideg

levegőtől.

– Szia. Meg tudnád mondani, hogy ez a szám milyen névhez tartozik? Vagy valami

információt a tulajdonosáról?

A pultos lány finoman a tudtára adta, hogy nem áll jogában kiadni bármilyen információt. Bill

nem akarta feladni.

– Akkor kérlek, csak nézd meg, hogy egy bizonyos, Rosie Little áll–e ott. Kérlek.

A kérés olyan szívszorítóan hagyta el a száját, hogy a lány önkéntelenül is belépett a rendszerbe.

Pár pillanatig kereste a begépelt szám tulajdonosát.

– Alfred Little néven van. Gondolom valamelyik rokona az – mondta a lány. – Ennyit

tudtam segíteni.

– Cím nincs? – kérdezte, de sejtette a választ.

– Van, de tényleg nem adhatom meg – rázta a fejét a lány. – Kirúgnak.

– De nem tudják meg. Kérlek. Csak a cím kell és többet nem is zavarlak – könyörgött.

– Kérlek, érts meg. Nem tehetem.

Bill megköszönte a segítséget és visszament ebédelni. A lány szomorúan követte egészen

addig, amíg el nem tűnt a falatozóban. Még utoljára ránézett Alfred Little címére és kilépett az

adatbázisból.

Bill még három hasonló üzletbe sétált be a héten. Egyikben sem segítettek. Az elsőben még a

nevet sem adták meg. Pénteken ismét elment ebédelni. Unottan kavargatta a levesét. Nyílt az

ajtó, valaki pedig belépett. Hideg levegő áramlat csapta meg Billt. Kortyolt a leveséből. Amikor

felnézett a telefonüzletes lány állt nyakig beburkolva.

– Tessék. – nyújtott át egy cetlit. – Biztos, hogy helyes – tette mosolyogva hozzá.

Bill megszeppenve vette el a papírt.

– Köszönöm – bökte ki végül. A lány bólintott.

– Mennem kell – mondta. – Remélem, megtalálod.

– Én is – suttogta Bill a cetlinek. – Remélem.

Bill olyan ideges volt, hogy kicsi hiányzott, hogy szívrohamot kapjon. Minden percet túl

hosszúnak érzett, és alig várta, hogy végelegyen a munkaidőnek. Azonnal hazarohant és

lezuhanyozott. A kedvenc ruháit vette fel, és egy órát töltött előre begyakorolva a beszédét.

Felült a buszra és meg sem állt a címig.

Többször igazította meg a ruháját, mint azt szerette volna. Mély levegőket vett, és megállt a kicsi

fehér ház előtt. Kopogott és lehunyt szemmel várta, hogy ajtót nyissanak. Nyílt az ajtó, de nem

Rosie volt az. Egy nő volt az, öregebb kiadásban. Szeme fáradtan vizsgálta Billt.

– Tessék fiatalember?

– Én Rosie–t keresem – nyögte ki és el is vörösödött.

A nő arca fájdalmasan megrándult. Bill aggódott, hogy a kinézete zavarja a nőt, így megleptem,

amikor betessékelte.

– Gyere be fiam.

Bill a kanapén ült, szembe Rosie édesanyjával. Bill két helyen is felfedezte Rosie fényképét,

amitől hevesebben vert a szíve. Legszívesebben felpattant volna, hogy Rosie–hoz siessen.

– Miért keresed a lányom?

– Tartozom neki – mondta Bill lesütött szemmel.

– Mióta ismered? Miért keresed? El is húzhatnál egy szó nélkül a pénzzel.

A kérdés miatt felnézett.

– Tartozom neki – ismételte meg. – Nem fogok eltűnni vele. Megígértem neki.

Rosie édesanyja mosolyogva lehajtott a fejét. Tetszett az, amit Bill szemében látott.

– Fiam, mindegy. Már mindegy.

– Miért? – rémült meg Bill.

A szíve vadul zakatolt a mellkasába.

– Rosie két hónapja meghalt.

Bill rosszul lett. A meleg szoba levegője fullasztó lett. Nem hitt a fülének. Ránézett Rosie

anyjára. Az csendesen könnyezett. Ide jött és feltépte a nő sebeit. És tönkretette az illúzióját.

Mégis maradt, amíg a nő megnyugodt annyira, hogy el tudja mesélni mi történt.

Bill végtagjai elgémberedtek a hidegtől. A szél vadul tépte a ruháit, de nem mozdult. A padon ült

és figyelte a kőtáblát.

Felállt és lefektette a sírra, a tartozásából vásárolt vörös rózsákat. A finom porhó és a vörös virág

éles kontrasztot képezett, amitől Billnek akaratlanul is a vér jutott eszébe. Lehajtotta a fejét és

halkan kimondta Rosie nevét.